Muszáj volt ellopni. Mit szeretek a BKV-ban

1. Imádom, hogy a nem minimálbérem adójából kapott pénzzel és havonta az adózott pénzemből vett bérlettel hozzájárulhatok a felsővezetők végkielégítéséhez, akik az irodában töltött idő alatt sem keresnek keveset. Ha ez kevésnek bizonyul, tőke injekciót kérnek az államtól.

2. Imádom, hogy az utazást intenzív testszaggal kedvezményesen, esetleg ingyen lehet igénybe venni.

3. Tetszik, hogy a BKV-nál teljesen szabályos, hogy a bérlet árát tollal áthúzzák és emelés esetén azt átírják.

4. Imádom, hogy bevezették a nem légkondicionált járműveken is, hogy csak azokat az ajtókat nyitják ki ahol jeleztek, még 30 fok felett is. Így gátolva a szellőzést a megállóban és abszolválva, a finn szauna hőmérsékletét egyes járatokon.

5. Imádom, hogy télen mindig van fűtés minden járművön, minden ajtó kinyílik minden megállóban és a végállomásokon nyáron melegben is 5 percig melegítik a motort, hozzájárulva a klímaváltozáshoz és a szauna hőmérséklet elérését.

6. Imádom, hogy a rutinos rókának számító buszvezetőket is meglepi a már-már napi rutinnak számító körök járása közben hirtelen, a semmiből előtűnő buszmegálló, piros lámpa és az előző körben is már kikanyarodni szándékozó autó feltűnése. Biztos megállás érdekében a vészfékezést alkalmazzák, esetenként hevesen gesztikulálnak.

7. Tetszik, hogy reggelente oda figyelnek a reggeli testmozgásra. Két kézben egy-egy kapaszkodóval, megfeszült karral és lábbal erőteljes gyakorlatok elvégzése minél rövidebb idő alatt. A sok bólogató ember harlemi idillt kelt egy külső szemlélő számára, csak valami jó kis RAP hiányzik alóla. Illetve minden utazásom alkalmával szembesítenek, hogy szerencsétlen krumplis zsákok mit érezhetnek a zöldséges platós autóján.

8. Tetszik, hogy éles szemükkel a vezetők meg tudják különböztetni a sportolót, a busz után futótól, a búcsúzkodót, a „Várja meg kérlek, mert 20 perc múlva jön a következő”-től.

9. Imádom, hogy a BKV-ra is vonatkoznak a KRESZ szabályai. Beszorulhat a kereszteződésbe, gyalogos átkelőhelyre, illetve mikor ilyet látnak, akkor heves (meta)kommunikációba kezdhetnek, dudálhatnak, csörömpölhetnek.

10. Imádom, hogy ha mozgásában akadályozott, idős embert vagy kismamát lát babakocsival és látja, hogy nem kap külső segítséget, rögvest lepattan a járműről, saját kezűleg segít a felszállásban. Nem csak nyomja a csengőt és ordítozik, hogy „Igyekezzünk a felszállással!”, esetleg ezt még nyomatékosítja az ajtó zárásával.

11. Tetszik, hogy mikor idős ember száll fel oda figyel arra a járművezető, hogy leüljön és utána éri el csak a 10m alatt a 70km/h-t.

12. Szeretem az ellenőröket, mert kedvesek, lerí róluk, hogy értelmesek, nem izom és test alkat alapján válogatják őket, odafigyelnek az emberekre, éreztetik, hogy szolgáltatnak. Különösen figyelnek a turistákra és elnézőbbek velük, mivel nem itt élnek és nem ezt a nyelvet használják és tudják, hogy egy mosoly sokkal többet számít az országnak, mint egy veszekedés és kukacoskodás.

13. Tetszik, hogy pénzt fektetnek külföldi jegyrendszerek működésének felderítésére, akár 150-180 milliót is. Nem pedig csak nyitnak egy fórumot és kérdezik, meg a népet, akik ingyen mesélnek tapasztalataikról, észrevételeikről.

13+1 Tetszik, hogy értik amit itt leírtam és foglalkoznak vele és ha esetleg felmerült valami probléma azt orvosolják.

Stockholm

Stockholm egy nagyon szép város. Föleg majdnem 2300 km után. Pontosabban 2292,23 km után. Ez az elsö benyomás, de jöjjön inkább az elözö 2 nap eseménye.

Hétfö reggel felkeltünk hajnali 4-kor. Nagyon jó érzés volt, már amennyire jó érzés lehet hajnalban felkelni. Összepakoltunk, és minden eddigi elkészülési rekordot romba döntve fél 7 után útrakeltünk. Mármint negatív rekordot. Ilyen lassan még asszem sohasem készültunk el. De azért 1 hétnyi pihenö után mégis egészen jó idönek számít, föleg azért, mert egyedül voltunk a házban és mindent be kellett zárni, és rendbe kellett tenni. De csak elindultunk és csak úgy bizseregtek az izomszöveteim az erötöl. Tényleg volt egy olyan érzésem, hogy most robbanok, ha nem tekerek végig 30-cal, mert úgy duzzadtam az erötöl. Úgyhogy 115 km-t végigtekertünk megállás nélkül 27-es átlaggal. Mondjuk ebben benne volt egy óriási hátszélsegítés is, de akkor is szép kimondani ezt az átlagot. Csak akkor eltévedtünk egy kicsit ebben a 115 km-re fekvö városban és máris leromlott az átlagunk egészen 26,5-re. Innen már csak 60 km volt a komp, ahol meglepö élményben volt részem. Ugyanis a svéd állambácsi úgy gondolkodik, hogyha van egy út az öböl egyik oldalán és folytatódik a másik oldalon, és sajnos nem telik a költségvetésböl, hogy hidat építsen eme 2 út közé, a legközelebbi szárazföldi átkelési lehetöség pedig 50 km-rel arrébb van, akkor kötelessége INGYENESEN biztosítani az átkelést gyalogosnak, biciklisnek, autósnak, kamionosnak a komppal. Innen már csak 50 km volt a célul kitüzött város, ahová csak tekerni kellett. Csak tekerni és tekerni. Igazából nem is olyan nehéz dolog ez a biciklizés. Türelemjáték az egész. Arra megy ki, hogy kibírsz-e 10 órát a bicklin ülve és tekerve. Mi kibírtunk. Nem is egyszer. És akkor amikor ráfordultunk a tenger melletti panorámakörútra az elsö adandó alkalommal megkérdeztünk valakit, hogy hol van a következö strand, és miután megkaptuk az utasításokat, el is tekertünk oda, lesátoroztunk, megfürödtünk a tengerben, kicsit megcsíptettük magunkat a szúnyogokkal és nyugovóra is tértünk. Mondjuk a strandot megtalálni nem volt olyan könnyü, de kb 3 ember megkérdezése után sikerült megtalálni és az utolsó segítségünkkel még másnap reggel is találkoztunk, amikor felszedtük a sátrat.

Másnap reggel felkeltünk és megettük a maradék 3 szendvicsünket és maradék csokis párnáinkat, ami nem volt túlságosan elég, de elözö nap nem találtunk sehol sem boltot. (Ja és egyébként most pedig pozitív elkészülési csúcsot döntöttünk, mert 1 és negyed óra után már a bicikliken ülve tekertünk célunk felé.) Úgyhogy gondoltuk, hogy az elsö boltnál megállunk és veszünk kenyeret, mert kolbászunk volt. De annyira eldugott utakon mentünk, hogy a következö város, ahol bolt is volt nagyjából Stockholm volt. Úgyhogy miután kompoztunk mégegyet ingyér és majd kilyukadt a hasunk, kb 8 km tekerés után találtunk egy kávézót, ahol inkább vettünk szendvicseket, minthogy szenvedjünk még 30 km-t. Mert az a 8 km a túra legrosszabb táva volt. Lyukas hassal tekerni egyenlö az erö nélküli tekeréssel. De miután újra kaptunk némi energiát már sokkal könnyebb volt és máris Stockholm külvárosában találtuk magunkat. Itt egy kicsit eltévedtünk, Mert nem találtuk meg elsöre a kompot. A hiba annyi volt, hogy egyetlen egy helyen elfelejtettem a papíromon jelezni, hogy jobbra vagy balra kell fordulni és persze, hogy rossz irányba fordultunk. De egy kis keresgélés után odataláltunk, viszont itt már fizetni is kellett személyenként kemény 250 Ft-ot biciklivel együtt, mert hiszen más módja is van a szigetre jutásnak és nem is túl nagy kerülövel, mármint autós szempontból nézve. De azért ki tudtuk fizetni ezt az igazán megterhelö összeget. nem is tudom, hogy a Váci Révért mennyit kell fzetni. Talán 3-szor ennyit? Átértünk a komppal és egy kis tekerés után Drottningholmban találtuk magunkat, ahol a királynéni és kedves férje lakik. Mármint nyaral. De most ott volt a zászló a tetején, úgyhogy most talán ott tartózkodtak. Ott megettük gumicukor forrásunk utolsó darabjait és nekiveselkedtünk az utolsó 15 km-nek. Itt sem tévedtünk el, köszönhetöen kifinomult navigácios technikámnak, hanem meg is érkeztünk célunkhoz biztonságban, de fáradtan. Elözö nap 2-szer annyit mentünk, de feleannyira sem fáradtam el, mint ezen a napon. Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire is szép a matematika. Elözö nap 2-szer annyit mentünk, vagyis ezen a napon az egész út harmadát tettük meg. Így lesz ugyanaz a 2 és a 3. Hát nem gyönyörü?

Akkor ezen eszmei gondolatokkal búcsúzom is, hiszen még sok dolgunk van itt ebben a városban, hiszen kint süt a nap, és vár minket a sok látnivaló. Stockholm egy nagyon szép város. 2300 km nélkül is.

mit is csináltam

Midön elözö bejegyzésemet írtam, péntek vala. Szombaton pedig kezdödött a haddelhadd.

Szombaton még csak egy esti megnyitó volt és az ifiváltó a fötéren, úgyhogy az igazi munka csak vasárnap kezdödött. A tervezet szerint 14:00-17:00-ig árultunk friss gumicukorfonalat. A valóság szerint odamentünk háromnegyed 2-re, ami mint utólag kiderült pont a helyes idöpont volt. Pedig nem is mondták. Én mar érzem ezeket a dolgok hogyan müködnek itten. A lényeg, hogy nem volt svéd telefonszámom, mert a régi számomat inaktiválták, emiatt lényegében elérhetetlen voltam. Ami nem volt túl jó érzés, mert én sem tudtam elérni senkit. Már pedig az elég drága, ha csak a magyar telefonomat használom. Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mekkora lesz a számlam, amikor hazaérek. Tehát pont idöben ott voltunk, amikor elkészítettük a beosztást. Az igazit. Tehát az a 2-töl 5-ig dolgozás csak ilyen elötervezet volt. Úgyhogy az aznapi munkát 4-töl 6-ig, valamint 8-10-ig végeztük. Nagyon izgalmas volt gumicukrot árulni. Tényleg. Föleg, hogy csak ilyen rövid idökre.

Aztán hétfön volt a kemény napunk. Merthogy a tervezet szerint reggel 7-töl délután 1-ig a parkoló autókat igazgattuk volna, 2-töl este 9-ig gumicukrot árulunk aztán pedig este 10-töl reggel 6-ig szolgálunk és védelmezünk holmi embereet a kempingben. Ebböl ami megvalósult az egy parkolózás reggel 6:25-töl 12:15-ig és az éjjeli örség. Merthogy ne dolgozzunk annyira sokat nem osztottak be gumicukrozni. Nehogy belerokkanjunk. A parkolózás a világ legunalmasabb es legborzasztóbb munkája. Volt egy út. Attól úgy 500m-re a parkoló. Addig egy a föútról leágazó mellékúton kellett menniük az autósoknak. Én pedig ott álltam ezen az úton és az volt a feladatom, hogy ne engedjem az autókat hamarabb leparkolni, lekanyarodni, stb. Ez annyiból állt, hogy egész nap egy helyben álltam és ha olyan kedvem volt felemeltem a kezemet, mit Toldi Miklós, csak nekem a farúd végén még egy P betü is volt. De igazából nem volt olyan nagy forgalom, úgyhogy nagy unalmamban gabonaköröket rajzoltam a mezöre, csak a gabonakör közepére még azt is beleírtam, hogy Boti. Monumentális és müvészileg kifogásolhatatlan alkotást alkottam. Amint végeztünk mentünk haza és aludtunk néhany órát, hogy az éjjeli örködést kibírjuk. Azért 8 óra az mégis sok. Aztán amikor 10-kor kiosztották a feladatokat, szívem számára nagyon kedves helyre soroltak be, ugyanis a fötéren kellett a színpadot felügyelnem. Az én föteremen. Az én jól megszokott teremen, ahol annyi boldog pillanatot töltöttem el. Úgyhogy odamentünk és akkor még böven próbálták a hangtechnikát, úgyhogy csak olyan éjfél körül maradtunk magunkra, de addig is meglátogatott minket Björn, aki elszórakoztatott minket fél 1-ig. Óriási volt újra látni és még a színpadon is bicikliztünk egyet nagy felügyelés közepette. Meg persze rengeteget szórakoztunk. Azért a fél 1 és fél 6 közötti idöszakot szívesen átugrottam volna, de amikor el kezdett fázni a lábam, akkor gyorsan sétáltam egyet, majd amikor olyan 5 körül már nem bírtam nyitvatartani a szememet, akkor becsuktam. Ébren voltam, mert ülöhelyzetben képtelen vagyok elaludni, ahhoz nem voltam elég fáradt, de a szememet nem bírtam nyitvatartani. Úgyhogy úgy éreztem magam, mint aki megvakult. Csukott szemmel öriztem tovább az egyébként is nagy veszélynek kitett színpadot. Merthogy egy árva lélek nem közelítette meg egész este. A legnagyobb esemény az volt, amikor egy süni szaladt át a fötéren. fél6-kor szabadok lettünk és mentünk is haza, hogy feküdhessünk és aludjunk. Aznap természetesen szabadnapot kaptunk, mert már így is sok volt a munka.

Szerdán újra gumicukorárulás volt a feladat, méghozzá délután 6-tól este 9-ig, úgyhogy aznap délelött meglatogattuk kedvenc családomat Nässjöben. Nagyon jó volt újralátni öket és akármilyen furcsa, de legóztunk egy hatalmasat. Olyan buszt építettem, hogy annak ország-világ csodájara jarhatna. De aztán haza kellett jönnünk, hogy elmehessünk dolgozni a kemény munkába. Úgyhogy végigrobotoltul azt a kemény 3 órát.

Csütörtökön délután 2-töl 6-ig dolgoztunk, mert este 8-kor meglátogattuk öreg barátunkat, Harry Pottert. A filmet végignéztük nekem tetszett, bár túl sokszor láttam a fehér Gandalfot Dumbledore helyében, de összeségében egy jól sikerült filmet hoztak össze.

Pénteken pedig az utolsó munkanapunkra ébredtünk, ahol az eddig napokat magasan meghaladó óraszámban kellett gumicukrot árulni. Méghozzá délelött 10-töl egészen 2-ig. Ez volt a legunalmasabb idöszak, mert alig voltak emberek, de túléltük, aztán pedig célbadobósat játszottunk és jutalmunk egy adag knäckebröd volt, az a ropogós kenyér. Már ezért megérte ott maradni. Ezzel befejezödött karrierünk eme nagy esemény alkalmából. Úgyhogy megfáradtan, kimerülten kellett ma este kialudnunk magunkat. De azért még tegnap este csak benéztem ismerösökhöz egy dinnyeevésre, amiböl este fél 12 körül értem vissza.

Ma pedig már tervezem az utat Stockholmba, ami majd ott jobbra fenn lesz látható, ha lesz valami konkrétum. Egyre konkrétabb lesz egyébként.

És akkor még egy pár szó a mindennapokról: Teljes ellátásban részesülunk, arany életünk van itt Agnetáéknál.

Csak az internet akadozott egy ideig, azért nem jelentkeztem eddig. Ugyanis a ház egy részét kiadták erre a hétre egy családnak. És a háznak abban a részében van a számítógép is. Így csak 5-10 percekre tudtam odamenni, ami a levélelolvasásra elég volt, viszont írni már nem tudtam. És most 2 napja jött rá Agneta, hogy hiszen neki van egy laptopja, amin tudunk netezni, hiszen vezetéknélküli a net a házban. Úgyhogy tegnap óta újra van kapcsolatom az otthoni külvilággal es így életjelet is tudok adni magamról. Máris sokkal barátságosabb így.

Legközelebb nem tudom mikor jelentkezem, de akkor holnapután indulunk Stockholmba és kedden este már a világ egyik legszebb fövárosába fogunk aludni. Dejó is lesz.

mit is fogok csinálni

Akkor az elsö napom is mindjárt eltelvén megírom ennek a napnak az eseményeit is, mert nemvárt dolog volt, hogy már ilyen hamar kiderült, hogy mit és mikor fogok csinálni. Nem ehhez szoktam hozzá. Úgy tünik a svédek csak összekapják magukat, ha nagyon muszáj.

Ma találkoztam régi ismerösökkel csak úgy véltlenül az utcán, amikor körbebicikliztünk és annyira boldogok voltak ök is meg én is!! Hihetletlen jó érzés viszontlátni öket. A régi biciklimet is megszereztem, megjavítottam, és most kölcsön fogom adni egyik haveromnak, aki futni fog ezen a tájfutó versenyen, Magyarországot képviselve. Hadd érezze egy kicsit, hogy hazai pályán van :) Után megebédeltünk és mentünk is az eligazításra.

Nos ez ugye a világ legnagyobb tájfutó versenye. És mit fogunk mi ott csinálni? Édessséget árulunk. Csakhogy egészségesen éljünk. Kb 1m hosszú gumicukorfonalat különféle ízekben. De emellett fogunk még örködni is egy éjszaka (hétföröl keddre), hogy ne menjenek be illetéktelenek a kempingbe, illetve egy reggelen még parkoló örök is leszünk, hogy eligazítsuk szegény autósokat a parkolóhely irányába. Minden pontosan megvan, hogy mettöl meddig és mikor, úgyhogy nagyon elégedett vagyok. Kaptunk pólót és széldzsekit is, nagyon menöen néz ki, bár mondjuk XXL-es, emiatt egy kicsit bö, de legalább hosszban megfelelö.

Hogy a végén mennyi munkánk lesz, azt majd meglátjuk, most egyelöre elég soknak tünik, szerencsére. Legalább nem unatkozunk. Találkozni emberekkel pedig lesz idö böven. És akkor a tervek szerint július 26-án irány a föváros.

Újra otthon

2009 július 15-én felkeltünk és azon kívül, hogy Harry Potter 6 premier volt, már csak 2 nap volt hátra a megérkezésig. Vagy jobban mondva 1 éjszaka. Sokkal jobban hangzik. Elhagytuk Malmö csodás városát és máris útban voltunk Eksjö csodás városa felé. Egy kisebb fajta úton eljutottunk Lundig, ahol kanyarogtunk-csavarogtunk, még szerencse, hogy nálam volt a térkép és nem tévedtünk el, mert lett volna rá lehetöség. Majd az utunkba pottyant egy E22 nevezetü út, ami 2 sávos autótút volt, de mivel ezen összesen 7 km-t kellett menni, megkockáztattuk, hogy rámegyünk, mert más út nem volt. És tényleg nem volt még kerülöúttal sem. A svéd rendöröknek pedig azt hiszem szabadnapjuk van hétfön-szerdán-pénteken. Meg hétvégén is. Úgyhogy egy dudálással megúsztuk az utat, de annak is magyar rendszáma volt, a biciklim hátulján pedig ott a magyar zászló. Az óriási forgalomban pedig simán használták a belsö sávot elözéskor az autók. A lényeg, hogy negyed óra után már le is jöttünk az útról, és folytattuk az tekerést. Csodás tájakon áttekerve ebédkor megálltunk egy bizonyos gyorsétteremnél, aminek nem mondom ki a nevét, de egészségtelen kaját árulnak, viszont nagyon finomat. És mivel spóroltunk a kompon, a kempingen, így úgy határoztunk egy kicsit kirugunk a hámból és ott ebédeltünk. Nagyon jól esett és már tekertünk is tovább, hátszéllel 30 km/h-val. Már hajtott minden. Majd letértünk az útról a nap vége felé és el kezdtünk keresni egy tavat egy erdövel. Úgyhogy egyszercsak elfordultunk jobbra és egyszercsak találtunk egy kényelmes helyet pihepuhamohával terítve,a fenyöfák illatában. Letáboroztunk majd elbicikliztünk a tavacskához, ahol megmártóztunk, és máris nyugovóra tértünk este 8-kor.



Másnap addig aludtunk amíg bírtunk ez pedig reggeli 10 órás kelést jelentett. 14 óra alvás. Úgyhogy fitten és üdén vágtunk neki délben az utolsó 120 km-es szakasznak. 80 km-nél még pihentünk egy utolsót, majd már csak a megérkezös sms-k miatt álltunk meg egyszer-kétszer. De lényegében ekkor már ismerös tájakon szágoldoztunk át ismét csak hátszéllel, ahogy Dánia óta szinte végig. A lényeg, hogy megérkeztünk és most már itt leledzek szívem csücskében. Sajnos Szívemcsücske nélkül. Viszont nagyon kedvesen fogadtak, tegnap már egy ismerösömmel is találkoztam, ma sokáig aludtam és 3-kor lesz eligazitás a versenyrendezéssel kapcsolatban, úgyhogy addig bemegyünk a városba és tekergünk egy kicsit.



Jó újra itt lenni.

SVÉDORSZÁGBAN

Július 12-én felkeltünk az utolsó napunkra Németországban. Megreggeliztünk valami fincsi csokis párnának nevezett müzlit, amivel úgy jól laktunk, hogy már egy joghurt sem csúszott le utána. De nagyon finom volt mindenestre. Útra keltünk és igazából ezek a legunalmasabb részek, mert ilyenkor lényegében nincs más dolga az embernek, mint tekerni tekerni tekerni unos untalan az idök végezetéig. És egyszer már ott is van. Na velünk is így történt. Csak közben például egyszer átvitettük magunkat busszal egy alagúton, ahol tilos volt biciklivel menni. A busz teljesen ingyen volt, egy körjárat szerüség, mert megérkezett és máris indult vissza körbekörbe. Aztán pedig kiértünk a német tengerpartra, ahol a bicikliút a turisták között vezetett, ami az elsö néhány kilométeren vicces volt, de után kezdett idegesítö lenni folyamatosan kerülgetni, fékezni, megállni, leszállni. Meg el is vezetett minket egy hátsó útra, ahol földúton kellett mennünk egy jó darabon, de sikeresen kiértünk a nagyútra, ahol aztán körülbelül kétszerannyival tudtunk menni úgy, hogy nem is féltünk, hogy szétesik a biciklink. És akkor itt egy pillantra ki is térek a német utakra. A németeknél egyértelmüen látszik, hogy az autó az elsörendü, de a bicikli is fontos azért. Ez lesz a nagy különbség Dániával, mert ott a bicikli UGYANOLYAN rendü, mint az autó. Németországban ahogy írtam, minden város/falu/település járdáján van bicikliút. A városok között is néha, de néha valahogy elvezetik a bicikliutat, ha azt gondolják, hogy túl forgalmas az út. Ami tökéletes, ha az ember éppen kirándulni megy egy fél napra, de hosszabb távon nagyon elönytelen. Így sikerült nekünk is eltévedni. És tényleg nem túl idegnygtató földúton menni, ha tudod, hogy 200 km-t akarsz aznap megtenni. És ez föleg Nyugatnémetországra jellemzö. Átmentünk Nyugatnémetországba, utunk során elöször (persze Magyarországon kívül) találkoztunk biciklitiltós táblával. Az út mellett pedig ott ment a bicikliút csak éppen földböl volt és nem volt aszfaltozva.
És az úttáblákról: Minden falu precizen ki van táblázva, millió és egy út van, eltévedni nehezen lehet. Csak a kilométer számozásuk valahogy nem világos nekem. 10-15 km-t simán ugrálnak a kilométerjelzö táblák. A legszebb példa: Ki van írva, hogy Berlin 103 km. Megyünk 10 km-t, ki van írva, hogy 80. Na itt már valami nem stimmel, de nekünk ez így csak jó. De a csalódás akkor ért, amikor mentünk 20 km-t és a tábla amit látunk: Berlin 78 km. Ugyanez más városokkal még úgy 2-3 szor elöfordult. A másik pedig a kilométerkö. Magyarországon van egy nagy szám, nem nagyon lehet félreérteni. Németországban az út mentén minden egyes kis karón van egy 10 karakterböl álló valami, számjegyekkel, betükkel, ami számomra megfejthetetlen volt azalatt a kb 700 km alatt, amíg ott voltunk. Dehát átrobogtunk Némethonon és máris ott találtuk magunkat a kompnál. Mivel spórolósra vettük a figurát, ezért úgy döntöttünk, hogy hétfön kompozunk és nem aznap, mert akkor 2 €-val olcsóbb. És nem alszunk kempingben, hanem találtunk egy szimpatikus facsoportosulást, ahová letelepedtünk. Egész éjszaka hallgattuk a sirályokat, kamionokat, éreztük a sós tengert és egy nagyon jót aludtunk a természet lágy ölén.

Elkezdödött az utolsó nap Svédország elött. Felkeltünk, vijjogtak a sirályok, kiléptünk a sátorból, és úgy tünik elég vonzó célpont volt nekik sátrunk a végürülékük elhelyezése szempontjából. Biciklieink is kaptak néhány találatot. De majd egyszer lemosódnak úgyis valamelyik esöben. Gyorsan megreggeliztünk, összepakoltunk, felpattantunk a biciklikre és már száguldottunk is komphoz, ahol megvettük a jegyünket, majd Dánia felé vettük az irányt. A komp után el kezdtünk tekerni és egyböl ki volt táblázva a bicikliút. Kicsit már rosszat sejtve tekintettem rá, mert gondotam biztos elvezet ez is valami homokágyásba. De csalódom kellett. Méghozzá pozitívan. Mert a KIVÁLÓ minöségü, aszfaltozott bicikliút végig az út mellett haladt. Mentünk rajta 3 km-t, gondoltam egyszer úgyis abbahagyja, mert ez csak ilyen idegenturista vakítás. De nem. És ha egyszer nem tévesztettük volna el az irányt félúton valahol, akkor végigmehettünk volna 160 km-t Koppenhágáig végeg bicikliúton, az elképzelhetö legrövidebb útvonalon. Hol különbicikliutunk volt, hol az út széle volt bicikliknek felfestve, de végig kiváló minöségü. Úgyhogy nagy jó dolgomban 20 km-enként észre sem vettem a gödröket és mindegyikbe belehajtottam. Egzserüen kezdtem hozzászokni, hogy nem kell nézni az útfelületet, csak menni elöre. Mennyivel könyebb is ez így. Es a bicikliút VÉGIG tartott a pályaudvarig. Megszakítás nélkül. Najó, talán párszáz méter megszakítással. Végig a föúut mellett, végig kényelemben, a körforgalmakban a biciklinek abszolút elsöbbsége van, amit egy speciális felfestéssel és járdaemeléssel oldanak meg. Imádom a dán bicikliutakat. Koppenhágába beérve pedig ott nyüzsögnek a biciklisek, autós alig, bicikliút tökéletes minöségben MINDENHOL. Elképesztö látvány, én még mindig nem fogtam fel. Miután a lélegzetünk is elállt föltettük a bicikliket a vonatra, ahol mégannyira elállt a lélegzetünk, csak mostmár a tömeg miatt. A vonatnak van egy hasa, oldalt ülések, menetirányra merölegesen, mint a metrón. Közte nagy tér a babakocsiknak, bicikliseknek, de kapaszkodó egy szál sem. Úgyhogy megálltam az ajtóban, mert nem volt kedvem biciklistül rádölni valakire az egyik kanyarba. Így viszont eltorlaszoltuk az utat, és már nem fértek be az emberek, viszont a vonat hasa még üres volt. A helyzet nem lenne ilyen rossz, ha a normális utasok nem ülnének le ezen a részen, hanem a nekik fenntartott részben csücsülnének le. Itt pedig a babkocsisok, biciklisek tudnának állni. De a lényeg, hogy eljutottunk Malmöbe, ahol egy kis kérdezösködés után rá is tértünk az útvonalunkra és már ott is voltunk. Bevásároltunk, ettünk finomat, lefeküdtünk és pihentünk.

Ma megint csak lazítás van, mindjárt megfözzük a levesünket, után pedig megyünk strandolni a tengerpartra, mert szikrázó napsütés van és egyszerüen csodálatos itt lenni. Már alig várom, hogy Eksjöbe érjünk. De az már csak egy kicsi tekerés. Mi az nekünk.

a vízválasztó

Drezdából úgy indultunk el, hogy tudtuk, hogy most jön a java. Drezdát követö 2 napban többet mentünk, mint az elötte levö 3-ban. Dehát ez van, ezt kell túlélni.
Tehát elindultunk Drezdából reggel fél 7-kor, amikor még az egész város aludt, csak akkor kezdett el ébredezni minden. Drezdából egész könnyen kikeveredtünk, volt bicikliút természetesen. Ja, hogy bicikliút. Úgy néz ki a dolog, hogy MINDEN városban van az út MINDKÉT oldalán egy járda. Van vagy 2,5 méter széles, és ebböl 1 méter bicikliút. Tehát mindig a menetirány szerinte jobboldalon van egy egyirányú BICIKLIÚT, ami elég jó ahhoz, hogy ne az úttesten menjünk. A városok között pedig hébe-hóba van egy-egy bicikliút, de már az is nagy segítség, hogyha mondjuk egy 5-10 km-t nem az autók között kell tekerni. Visszatérve az útunkhoz. Elérkeztünk egy városba (Bad Liebenwerda), ahol az utunkból hirtelen autóút lett. Jött a B verzió és a 20 km kerülöút. Ez így nagyon jólesett, tudva, hogy egyébként is 193 km volt tervezve. Dehát ha nincsen más megoldás. Mindegy, irány a kerülöút és hihetetlen élmény fogadott minket. ÓRIÁSI hátszél. majd 60 km-en keresztül. Egy élmény volt. Úgyhogy életem eddig legnagyobb egyszusszra távolságát megtéve 120 km után álltunk meg legelöször. Innen már egész barátságosnak tünt az a maradék 80 kilcsi. Úgyhogy nekiálltunk egy adag fincsi sültkolbásznak, ami hihetelen jól esett. Majd már mentünk is tovább, miután néhány hajléktalant is sikerült meggyöznünk, hogy nincs is olyan messze az a Budapest biciklivel. Beérkeztünk egy Zossen nevezetü városkába, ahonnan még 45 km volt Berlin, de innentöl kezdve már végig települések voltak, illetve az utunk is átment 2x2 sávos autóútba, de a lényeg, hogy volt mellette bicikliút. Legalábbis egy darabig, amíg el nem fordult a bicikliút és el nem tévedtünk. De néhány kérdezösködés és irányváltás, valamint macskakövön (a halálunk) után csak megtaláltuk a helyes irányt. Egy úton el kezdtünk menni és csak mentünk, mentünk, mentünk, mentünk és csak nem akart közelebb kerülni az a városközpont. De azért egy olyan 10-15 km után csak beértünk a központba, ahonnan már csak az alvós helyünket kellett megtalálni. Megkérdeztünk egy biciklistát, aki nagyon készségesen elkísért minket egy darabon, ami már rajta volt a térképünkön. Lényegében 1 megállással tekertünk végig 213 km-t. És még el sem fáradtam annyira. Ehhez hozzá kell tenni persze, hogy végig Lázár ment elöl. De másnap már én és emiatt rendesen el is fáradtam. Az elkísérésre visszatérve: Annyira rendesek tudnak lenni a németek!!! Bárkitöl megkérdezzük az utat, mosolyogva, örömmel mondja meg. Mindig úgy érzem, hogy nagyon szívesen segítenek. De biztos mindenhol így van. Odataláltunk a ferencesékhez, ahol megkaptuk a szobánk kulcsát, ami konkrétan egy többcsillagos szállodához volt mérhetö. 4 megágyazott ágy (amiröl késöbb kiderült, hogy mennyire kényelmes is), törülközök, frissítö, stb. De mi igazából megettük a töltöttkáposztánkat (persze csak a fürdés után), és már aldtunk is, mert másnap 4-kor keltünk. Föl is keltünk, de mondjuk csak a 2. szundi jelzésre, mert autómatikusan lenyomtam az ébresztöt. De csak felkeltünk és csak elkezdödött a leghosszabb napunk.
Berlinböl kijutni milliószor nagyobb élmény volt, mint bejutni. Elöszöris eltekertünk a Brandenburgi Kapuhoz, végig a fö út mellett, természetesen tökéletes minöségü bicikliúton. Reggel 6-kor még sehol senki, egyedül tekerünk a kapu felé, ami éppen keleten van, így látjuk ahogy kel fel mögötte a nap. A lényeg, hogy szép volt. Meg kell hagyni. Majd Rostock felé vettük az irányt és végigtekertünk Berlinen É felé. Erre azért milliószor szebb volt a környék. Erdös, nyugodt, sokkal kisebb forgalom még a reggeli csúcsban is. Aztán tekertünk tekertünk kis utakon, még kisebb utakon, erdökön, dombokon, bicikliúton. És az az érzés motoszkált a fejemben, hogy mennyire jó lenne, ha ilyen utak lennének Magyarországon is, mert akkor ha valaki éppen át akar cuppanni a mágneséhez 230 km-re, akkor végig bicikliúton mehetne. Ja és volt egy szakasz, amikor egy régi vasúti töltésre építették a bicikliutat, olyan 15 km hosszan. Ez azt jelenti, hogy nem volt emelkedö, hanem végig szép egyenesen, síkban át az erdö közepén. Eszméletlen. Mindenesetre megálltunk pihenni egyszer 50 km-nél, de után már csak 150-nél, ezután pedig csak egy esö miatt húzódtunk be 230-nál, amit jól is tettünk, mert hát óriási zuhi volt. Mondjuk ezután végig esett az utolsó 30 km-en, de legalább csak kicsit, vagy egyáltalán nem. A lényeg, hogy nagy nehezn megérkeztünk Rostockba olyan 9 felé, én már nagyon kivoltam, megtaláltuk a szállást. Egy kollégium szerüségben lakik ez az ismerösöm. Írok neki egy sms-t. Nem érkezik meg, nem érkezik meg az az üzenet. A jelentésben még mindig várakozik áll. Után jövök rá, hogy 2 számjeggyel kevebb van a telefonomban. Nofene, hogy lehetek ilyen buta, hogy nem írom le rendesen az e-mailböl. Esik az esö kint és kb 10-15 fok lehet. A kijövö emberektöl megtudom melyik szobában lekik. Becsöngetek. Nincs válasz. Bemegyek a koliba, bekopogok a szobába. Nincs válasz. Egy árva lélek nincs a folyosókon. Péntek van, gondolom mindenki hazament. Kimegyek az esöbe, hidegbe. Úgy döntünk keresünk egy internetezöt, ahol megnézem a telefonszámot. Irány a vasútállomás. Esö van és hideg. Megtaláljuk az internetkávézót. 30 perc 1 €, de a minimum összeg 1 € amit be lehet dobni. Megnézem az e-mailt. Hát én jól írtam le a telefonomba. A srác írta le rosszul az e-mailbe. Akkor most mi legyen? Kidobtam 1 egész Eurót. 1kg kenyér ára. Vissza a kolihoz. Esik az esö és hideg van. Besurranok megint a koliba, amikor az egyik gyerek éppen jön kifelé. Most zajt a hallok a folyosón. Megkérdezem ismerik-e a srácot. Mondják persze. Akkor mondják már el a telefonszámát nekem, mert éppen nicsen itt a koliban és nekem rossz számot adott meg. De az nincs meg nekik. Óriási ez a német távolságtartás. Ott lakik vele szemben és még olyan embert sem ismer, akinek az ismerösének az ismerösének talán megvan a srác száma. De úgy döntünk legalább a folyosóra letáborozunk, mert kint esik az esö, hideg van és már sötét is. este 10 óra múlt. Lepakolunk, behordjuk a cuccokat. Én már kezdem élvezni a helyzetet, mert legalább már valami izgalamas is történik velünk. És így a melegben, szárazon már sokkal jobb. Úgyhogy lepakolunk, elöveszem a törülközöm, tisztaruhát és irány a zuhany. Máris sokkal jobb. Visszajövök és észreveszem, hogy Lázár elaludt az egyik székben az étkezöasztalnál. Nembaj, elöveszem ízletes sóletkonzervünket és megmelegítem. Kezdem otthonosan érezni magam a folyosón, aminek mértéke a szanszétszórt zacsik számával egyenesarányosságban van. Konzerv-sólet tálalva, felébresztem Lázárt. Erre meghallom a hangot. De micsoda hang és megkönyebbülés... Senki ne haragudjon a srácra, mi sem haragszunk, ez normális, ha az ember ilyen szétszórt. Mert van aki otthagy, elhagy, szétszór dolgokat. Például én csak a térképeket, és az övtáskámt akartam otthagyni Fertörákoson. Megesik az ilyen, hogy valaki egy kicsit ekszámítja a dolgokat. És szegény srácnak is nagyon rosszul esett, hogy ilyet csinált. Ezzel már elnyerte méltó büntetését. Úgyhogy minden jó, ha vége jó. Mindezek mellett persze nagyon jó volt viszontlátni. Nagyon nagyon jó. Mondjuk még jobb volt lefeküdni az ágyba és abban a pillanatban elaludni azzal a tudattal, hogy holnap nincs tekerés.
Ma pedig már be is vásároltam, kicsit körbe is néztem ebben a városban, föztünk egy kis ebédet, de most csak netezek, pihenek. Muszáj. Aztán ma este korán fekvés, holnap korán kelés és irány a komp.
Túl a vízválsztón. Már csak 4 nap tekerés. Az semmi. Mindjárt ott vagyunk!!!