SVÉDORSZÁGBAN

Július 12-én felkeltünk az utolsó napunkra Németországban. Megreggeliztünk valami fincsi csokis párnának nevezett müzlit, amivel úgy jól laktunk, hogy már egy joghurt sem csúszott le utána. De nagyon finom volt mindenestre. Útra keltünk és igazából ezek a legunalmasabb részek, mert ilyenkor lényegében nincs más dolga az embernek, mint tekerni tekerni tekerni unos untalan az idök végezetéig. És egyszer már ott is van. Na velünk is így történt. Csak közben például egyszer átvitettük magunkat busszal egy alagúton, ahol tilos volt biciklivel menni. A busz teljesen ingyen volt, egy körjárat szerüség, mert megérkezett és máris indult vissza körbekörbe. Aztán pedig kiértünk a német tengerpartra, ahol a bicikliút a turisták között vezetett, ami az elsö néhány kilométeren vicces volt, de után kezdett idegesítö lenni folyamatosan kerülgetni, fékezni, megállni, leszállni. Meg el is vezetett minket egy hátsó útra, ahol földúton kellett mennünk egy jó darabon, de sikeresen kiértünk a nagyútra, ahol aztán körülbelül kétszerannyival tudtunk menni úgy, hogy nem is féltünk, hogy szétesik a biciklink. És akkor itt egy pillantra ki is térek a német utakra. A németeknél egyértelmüen látszik, hogy az autó az elsörendü, de a bicikli is fontos azért. Ez lesz a nagy különbség Dániával, mert ott a bicikli UGYANOLYAN rendü, mint az autó. Németországban ahogy írtam, minden város/falu/település járdáján van bicikliút. A városok között is néha, de néha valahogy elvezetik a bicikliutat, ha azt gondolják, hogy túl forgalmas az út. Ami tökéletes, ha az ember éppen kirándulni megy egy fél napra, de hosszabb távon nagyon elönytelen. Így sikerült nekünk is eltévedni. És tényleg nem túl idegnygtató földúton menni, ha tudod, hogy 200 km-t akarsz aznap megtenni. És ez föleg Nyugatnémetországra jellemzö. Átmentünk Nyugatnémetországba, utunk során elöször (persze Magyarországon kívül) találkoztunk biciklitiltós táblával. Az út mellett pedig ott ment a bicikliút csak éppen földböl volt és nem volt aszfaltozva.
És az úttáblákról: Minden falu precizen ki van táblázva, millió és egy út van, eltévedni nehezen lehet. Csak a kilométer számozásuk valahogy nem világos nekem. 10-15 km-t simán ugrálnak a kilométerjelzö táblák. A legszebb példa: Ki van írva, hogy Berlin 103 km. Megyünk 10 km-t, ki van írva, hogy 80. Na itt már valami nem stimmel, de nekünk ez így csak jó. De a csalódás akkor ért, amikor mentünk 20 km-t és a tábla amit látunk: Berlin 78 km. Ugyanez más városokkal még úgy 2-3 szor elöfordult. A másik pedig a kilométerkö. Magyarországon van egy nagy szám, nem nagyon lehet félreérteni. Németországban az út mentén minden egyes kis karón van egy 10 karakterböl álló valami, számjegyekkel, betükkel, ami számomra megfejthetetlen volt azalatt a kb 700 km alatt, amíg ott voltunk. Dehát átrobogtunk Némethonon és máris ott találtuk magunkat a kompnál. Mivel spórolósra vettük a figurát, ezért úgy döntöttünk, hogy hétfön kompozunk és nem aznap, mert akkor 2 €-val olcsóbb. És nem alszunk kempingben, hanem találtunk egy szimpatikus facsoportosulást, ahová letelepedtünk. Egész éjszaka hallgattuk a sirályokat, kamionokat, éreztük a sós tengert és egy nagyon jót aludtunk a természet lágy ölén.

Elkezdödött az utolsó nap Svédország elött. Felkeltünk, vijjogtak a sirályok, kiléptünk a sátorból, és úgy tünik elég vonzó célpont volt nekik sátrunk a végürülékük elhelyezése szempontjából. Biciklieink is kaptak néhány találatot. De majd egyszer lemosódnak úgyis valamelyik esöben. Gyorsan megreggeliztünk, összepakoltunk, felpattantunk a biciklikre és már száguldottunk is komphoz, ahol megvettük a jegyünket, majd Dánia felé vettük az irányt. A komp után el kezdtünk tekerni és egyböl ki volt táblázva a bicikliút. Kicsit már rosszat sejtve tekintettem rá, mert gondotam biztos elvezet ez is valami homokágyásba. De csalódom kellett. Méghozzá pozitívan. Mert a KIVÁLÓ minöségü, aszfaltozott bicikliút végig az út mellett haladt. Mentünk rajta 3 km-t, gondoltam egyszer úgyis abbahagyja, mert ez csak ilyen idegenturista vakítás. De nem. És ha egyszer nem tévesztettük volna el az irányt félúton valahol, akkor végigmehettünk volna 160 km-t Koppenhágáig végeg bicikliúton, az elképzelhetö legrövidebb útvonalon. Hol különbicikliutunk volt, hol az út széle volt bicikliknek felfestve, de végig kiváló minöségü. Úgyhogy nagy jó dolgomban 20 km-enként észre sem vettem a gödröket és mindegyikbe belehajtottam. Egzserüen kezdtem hozzászokni, hogy nem kell nézni az útfelületet, csak menni elöre. Mennyivel könyebb is ez így. Es a bicikliút VÉGIG tartott a pályaudvarig. Megszakítás nélkül. Najó, talán párszáz méter megszakítással. Végig a föúut mellett, végig kényelemben, a körforgalmakban a biciklinek abszolút elsöbbsége van, amit egy speciális felfestéssel és járdaemeléssel oldanak meg. Imádom a dán bicikliutakat. Koppenhágába beérve pedig ott nyüzsögnek a biciklisek, autós alig, bicikliút tökéletes minöségben MINDENHOL. Elképesztö látvány, én még mindig nem fogtam fel. Miután a lélegzetünk is elállt föltettük a bicikliket a vonatra, ahol mégannyira elállt a lélegzetünk, csak mostmár a tömeg miatt. A vonatnak van egy hasa, oldalt ülések, menetirányra merölegesen, mint a metrón. Közte nagy tér a babakocsiknak, bicikliseknek, de kapaszkodó egy szál sem. Úgyhogy megálltam az ajtóban, mert nem volt kedvem biciklistül rádölni valakire az egyik kanyarba. Így viszont eltorlaszoltuk az utat, és már nem fértek be az emberek, viszont a vonat hasa még üres volt. A helyzet nem lenne ilyen rossz, ha a normális utasok nem ülnének le ezen a részen, hanem a nekik fenntartott részben csücsülnének le. Itt pedig a babkocsisok, biciklisek tudnának állni. De a lényeg, hogy eljutottunk Malmöbe, ahol egy kis kérdezösködés után rá is tértünk az útvonalunkra és már ott is voltunk. Bevásároltunk, ettünk finomat, lefeküdtünk és pihentünk.

Ma megint csak lazítás van, mindjárt megfözzük a levesünket, után pedig megyünk strandolni a tengerpartra, mert szikrázó napsütés van és egyszerüen csodálatos itt lenni. Már alig várom, hogy Eksjöbe érjünk. De az már csak egy kicsi tekerés. Mi az nekünk.